Bemutatkozás

Bemutatkozás

Rákoshegyen született. Az akkor már Budapesthez tartozó faluban édesapja orvosként dolgozott. Operaénekesi és tanári pályája mellett ma a Rákoshegyi Bartók Zeneházat is vezeti.

– Családja terelgette a zene felé?

– Zeneszerető, szép családban nőttem fel, de csak anyai nagyszüleimet ismertem, mert édesapám már fiatalon elvesztette a szüleit. Nagypapám eredetileg katolikus papnak készült, de római tanulmányai idején gyomorfekélyt kapott, nem lehetett belőle szerzetes, viszont jól beszélte a latint, görögöt, németet, nyelvtanár lett, később gimnázium igazgató. Sokat gondolok rá mai napig is, olyan egyéniség volt, hogy máig élő emlékként maradt meg bennem. Gyerekkoromban, ha sétáltunk, vagy málnát szedtünk a kertben, mindig tanított nekem valamit. Vagy ha például templomba vitt, onnan hazafelé egy örökkévalóságnak tűnt az út, mert az egyik jó barátjával állandóan latinul társalogtak, és azt a tíz perces utat két óra alatt tették meg. De nemcsak társalogtak egymással, hanem leveleztek is, úgyhogy nekem minden nap levelet kellett vinnem egyik utcából a másikba a Tibor bácsinak. A templomból hazafelé is így zajlott minden, állandóan vitatkoztak, sokszor már kiabálva egymással, így aztán minden káromkodást tudtam latinul már kislány koromban. Színes egyéniség volt a nagypapa. Természetesen engem is tanított a nyelvre, méghozzá úgy, hogy bizonyos dolgokat latinra fordított magyar népdalokon gyakoroltatott. Ültem a tornácon, és énekeltem latinul, hogy „vörösbort ittam az este”. Ez volt a módszere, szerették a diákjai. Négy gyermeke volt, mindegyik egyetemet végzett, édesanyámból népművelő lett. Nagypapának én voltam a kedvenc unokája, mert szép hangom volt pici koromtól fogva, és bármit egyből visszaénekeltem a zene után, mikor még nem is tudtam, mit mondok. Ma is eszembe jut néha, milyen jó hasznát veszem az ő tanításának, hiszen ha mondjuk egy misét énekelek, tudom, miről szól. A nagyszülők többet foglalkoztak velem, mint a szüleim, ők hajnaltól késő éjszakáig dolgoztak. Nem emlékszem olyanra, hogy akár egyszer is tanult volna velem valamelyikük, mindig csak annyit kérdeztek, készen vagyok-e a leckével, nem kellett odafigyelni rám. Emlékszem, mikor 1974-ben leérettségiztem, és jöttek a ballagásra a szüleim, a papám az általános iskola felé indult el, ami a gimnázium mellett volt, mami szólt neki, hogy a gyerek már tizennyolc éves. Szóval apukámnak fogalma nem volt, hogy hol tartok, mert baj nem volt velem, csak jó jegyeket kaptam, inkább az volt a gondjuk, hogy kifizessék a különórákat, amikre jártam. Persze akkor még más világ is volt, mások voltak a gyerekek is.

– Mikor derült ki, hogy tud énekelni?

– Az óvodában már látszott, hogy jobb a fülem, mint a többi gyereké, és teljesen biztosan énekelek, ehhez társult a bennem lévő nagyon erős szereplési vágy. Volt, hogy az óvónő behívatta a mamit, és kérte, hogy ne tanítsanak már nekem annyi verset, mert a többi gyereket lehengereltem, akik esetleg nehezebben nyiladoztak. Rögtön kipenderültem középre, és mindent elmondtam helyettük. Sokszor már nem szólítottak föl, mert fárasztó volt, hogy állandóan szerepelni akartam, mindent én akartam megmondani mindenki helyett. Ez nyilván abból is adódott, hogy folyamatosan öregek között voltam, és a nagypapa nekem hatalmas ész volt az óvodás társaimhoz képest, én pedig hozzá mértem magamat, ezért mindig úgy éreztem, hogy nem tudok semmit, tehát örökké tanulni kell. Zenei óvodába akartak irányítani, de édesanyám bölcs asszony volt, azt mondta, járjak csak rendes óvodába, majd kiderül, hogy az érdeklődésem csak a zene felé irányul-e, vagy lesz valami más is. Ugyanígy történt az általános iskola kiválasztásakor is, akkor is ő döntött rákoskeresztúri általános iskola mellett, azt mondta, legyek ugyanolyan gyerek, mint a többi, játsszak csak annyit, amennyit tudok, aztán majd kiderül, mi lesz. Szerettem a közösséget, szerettem iskolába járni, de mindig akkor éreztem magam legboldogabbnak, mikor azokon a különórákon lehettem amiket én választottam magamnak. Mikor felvettek a zeneiskolába, ahol zongorát, meg szolfézst tanultam, akkor is látszott, hogy nekem az éneklés lesz a legerősebb megnyilvánulásom. Így visszanézve is szinte hihetetlen, mennyiféle különböző kórusban szerepeltem, mindenütt, ahol csak lehetett abban az iskolai közegben. Tizenhárom évesen már országos énekversenyt nyertem Sárospatakon, és akkor elhatároztam magamban, hogy márpedig én operaénekes leszek. Volt ebben egy jó adag családi indíttatás is nagymamám zongoratanár volt, bár nem ő tanított engem, de gyakran eljött megnézni, hol tartok, nagypapám lelkesen szerette a komolyzenét, édesapám pedig nagy opera rajongó volt. Gyerekkorom egyik visszatérő élménye volt, hogy minden hétvégén ültünk a rádió előtt, és hallgattuk sorban az operákat. Elolvastam mindegyiknek a történetét, azon nagyon tudtam sírni, ismertem minden énekest, úgyhogy teljesen beleéltem magam. Éppen akkor lehetett volna felvételiznem a konzervatóriumba, de megint édesanyám bölcsessége döntött, azt mondta járjak csak rendes középiskolába, tanuljak nyelveket. Mindenki megdöbbent, de én mai napig is áldom az anyukámat, ugyanis orosz és angol tagozatra íratott be. Sokfelé megfordultam a világban, és a kilencvenes években, mikor az országhatárok kinyíltak, rengeteg orosz és bolgár énekes került ki nemzetközi színpadokra, velük könnyedén tudtam beszélgetni, sokkal egyszerűbb volt így együtt dolgozni velük Bécsben, Amerikában, a Prágai Nemzeti Színházban.

– Könnyen bekerült a Zeneakadémiára?

– Érdekes, hogy előszörre nem vettek fel, sőt másodszorra sem, de arra már számítottam is, mert a sok magántanulásban egyszer csak úgy éreztem, hogy tényleg semmit sem tudok. Egyszerűen nem mertem már azzal az önbizalommal odamenni, ami kell ilyenkor, mert rájöttem, hogy ezt sem tudom, azt sem tudom. Akkor már olyan tanárokhoz jártam, akik rávezettek, hogy az én tudásom nudli. A Zeneakadémián életem legboldogabb korszakát töltöttem, legszívesebben odaköltöztem volna, úgy éreztem, ez az a templom, amibe világ életemben vágytam. Mindent megnéztem, olyan tudásszomjam volt, végre azt csinálhattam, amit legjobban akartam, reggel elmentem itthonról, és éjszaka jöttem haza, minden időmet ott töltöttem. Mikor harmadikban felvettek az opera tanszakra, még tele voltam hibával, de már egészen kicsi szerepeket énekelhettem, erre akkor lehetőség volt. Akik ma kerülnek be az operába, azoknak ez már nem adatik meg. Egész nap tanultam, este pedig bemehettem a színpadra, és énekelhettem egy mondatot olyan énekesek mellett, akikre felnéztünk, akiket tiszteltünk. Emlékszem Begányi Ferencre, óriási Borisz Godunov volt, én lehettem mellette Fjodor, láthattam, hogyan veszi a levegőt, láttam, hogy ő is izgul, addig azt hittem, csak én, és láttam hogy csurom vizes a keze. Belegondoltam, hogy ha ezek a nagy énekesek is izgulnak, akkor nekem még mi mindent kell megtanulnom, hogy én is eljuthassak ide. Úgy éreztem, ha huszonnégy órából negyvennyolcat tanulok, az is kevés lesz. És nem is volt ez az érzés alaptalan, mert csak évekkel később, mikor már én is tanítottam énekeseket, akkor, tanítás közben tanultam meg igazán énekelni. Mikor javítgattam a tanuló hibáit, és megpróbáltam rávezetni a jóra, akkor jöttem rá, hogy ezzel önmagam hibáit is javítgatom.

– Itt a rákoshegyi Bartók Zeneházban, ahol beszélgetünk, gyerekeket is tanít.

– Konzervatóriumban sohasem akartam tanítani két ok miatt. Az egyik, hogy ott versengenek egymással a tanárok, én pedig annyira együtt érzek a tanítványaimmal, hogy ha valamelyiket lepontozzák, nekem jobban fáj, mint neki. A másik, hogy ott egészen kezdőket is kellene tanítani, én pedig olyan vagyok, úgy tanítok, hogy már kell legyen tapasztalata annak a tanulónak, különben nem bír ki engem, mert lehengerlem, megsemmisítem, akkor az én erőm őt fölégeti, nem pedig építi. Az élet mégis úgy hozta, hogy ma tömegeket is tanítok a hivatásos énekes tanítványaim mellett, egyszerre nyolcvan, száz gyereket is. Bartók 1912 és1920 között élt ebben a házban, gyerekkorom óta ismerem ezt az épületet, de nem használták semmire, nem volt felújítva, annyit törődtek vele, hogy nyaranta a füvet levágatták az udvaron. A rákoshegyiek sokat tettek azért, hogy felébredjen Csipkerózsika álmából. Rákosmente önkormányzata létrehozott egy alapítványt, rólam tudták, hogy akár öt perc alatt képes vagyok egy koncertet megszervezni, és gondolták, hogy valami életet tudnék lehelni bele, felkértek, hogy legyek a kuratórium elnöke. Elvállaltam, gondoltam, biztosan valami díszpinty kell ide, fogalmam sem volt, mit vállalok, még egy átutalási számlát sem tudtam helyesen kitölteni, most már csukott szemmel fújom még a cégkivonat számát is. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy számomra is váratlanul kiderült, hogy ez csodálatos munka. Alkotóház lettünk, opera előadásokat tartunk itt, ismeretterjesztő előadásokat, ahol azokról a darabokról, amiket huszonkilenc éven át énekeltem az operában, el tudok mondani, egy-két érdekes gondolatot a gyerekeknek, de az esti közönségnek is. Bartók születésének 125. évfordulóján, négy évvel ezelőtt nyitottuk meg a házat. Abban az időben a Bartók Rádióban vezettem a muzsikáló délutánt, a Petőfi Rádióban két műsorom is volt, tehát a gondolkodásom ráállt arra, hogy egy műből, egy darabból melyik egy percet kell kiválasztani, és mit kell róla mondani ahhoz, hogy a hallgatót megragadja. Ez a gyakorlat segített, hogy a gyerekeket néhány perc alatt meg tudjam tanítani egyszerű dolgokra, amit élveznek, és az így szerzett élmény bennük tovább élve a jövendő operalátogatóivá neveli őket.